|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 89 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-89 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bodor Ádám 2015. szeptember 15.Tőkés pert nyertSzeptember 8-ai lapszámunkban számoltunk be azokról a témákról, amelyekről előző napi nagyváradi sajtótájékoztatóján beszélt Tőkés László EP-képviselő. Mint megírtuk, első fokon megnyerte azt a polgári pert a budapesti Fővárosi Törvényszéken, amelyet becsületsértésért indított a Noran Libro Kiadóval szemben az idő közben elhunyt Andrassew Iván Ne vígy minket kísértésbe című, a volt püspök és európai parlamenti képviselő magánéletét boncolgató kötete miatt. A bíróság 800 ezer forint kártérítés kifizetésére kötelezte az alperest. Mint akkor elhangzott, a tanúvallomásokból a per során egyebek mellett az is kiderült, hogy Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt volt elnöke, a magyar kormány által létrehozott Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelenlegi vezetője személyesen bízott meg sokakat az említett kötet hathatós terjesztésével, hogy erkölcsi és politikai lejárató kampányt folytasson Tőkés ellen a 2012-es romániai helyhatósági választások alkalmával. Ezzel együtt nyilatkozatában Tőkés László EP-sajtóirodája bírálta a Nagyváradról elszármazott Körössi P. Józsefet is, a Noran Libro kiadó „törvényes képviselőjét”, aki a „kétes hátterű” Törzsasztal-rendezvénysorozat keretében a már említett Andrassew Ivánt is vendégül látta Váradon. Kőrössi P. József reagált a vádakra, nyilatkozatát az alábbiakban olvashatják. Amiért a házasságtörő volt püspök perel Csak most, miután Andrassew Iván Ne vígy minket a kísértésbe című könyvének havi fogyásjelentései eljutottak hozzám, a jelentős mozgást érzékelve figyeltem fel arra, hogy a püspök (úr?), Tőkés László sajtótájékoztatóján közzétette és kommentálta a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletét. Nyilatkozatához, mint érintett, a következőket fűzöm: 1. Sem Tőkés László, sem a bíróság egyetlen egy pontban sem cáfolta a könyvben leírt tényeket, tehát azok tények maradtak mindenestül. Akkor is, ha a per tárgyát nem a tények, hanem a képmutató, kettős életet élő, a nyilvánosság és a nemzet előtt másmilyen embert mutogató püspök személyiségi jogait érezve sértve, perelt a pap. Csaknem két évvel a könyv megjelenése után. (Vajon milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy a könyv a hasonló műfajúak között a lehető legnagyobb példányszámban fogyjon el. Netán-tán ennyi ideig fogta a kezét az a párt, amelyiket gátlástalanul és lelkészhez nem méltó módon szolgál ki kritikátlanul?) 2. Való igaz, hogy a vádak többségében a Kiadót marasztalta el a bíróság. Azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperes (Tőkés László) legfontosabb kérelmének teljesítését a bíróság nem látta indokoltnak: a könyvet nem zúzatta be, és a kereskedelemből sem vonatta ki. Így az továbbra is, újabb utánnyomásban kapható. Vajon miért? 3. Bízvást állíthatjuk: azért, mert bíróság hallgatólagosan egyetért az alperesnek (Noran Libro Kiadó) azzal, a per során is fenntartott véleményével, miszerint Tőkés László közszereplő, akinek, ha nem is kell minden kritikát elviselnie, a maga erkölcstelen életviteléért igenis felelősséggel tartozik, és nemcsak kritikátlan hívei előtt. Nem állíthatja magát büntetlenül példaként egy nemzet elé. El kell viselnie az ő képmutató magatartását, az életvitelét leleplező kritikát a legnagyobb nyilvánosság előtt is. 4. Tőkés László nyilatkozata nem mentes azoktól a csúsztatásoktól, amelyeket jó néhány éven keresztül már megszoktunk tőle. Azt mondja, hogy a híresztelések ellenére nincs szándékában elhagyni hazáját, Romániát, valamennyi családtagja román állampolgár, gyermekei is. Vajon melyik családjára (és melyik gyermekére) gondol? Arra a családra, amelyiket Nagyváradon szertezúzott, vagy arra, amelyiket házasságtöréssel alapozott meg Magyarországon. Arról ugyanis nem szól a nyilatkozata – pedig kitérhetne rá! – hogy a püspök házasságtörése alatt fogant gyermeke román vagy magyar állampolgár-e. A nyilatkozata után, gyaníthatóan a kecskeméti gyerek is román. De vajon ki hiszi azt el neki…? Érthetetlen, hogy miért tér erre ki, senkire, ránk sem tartozik. 5. Hogy jön ide a nagyváradi Törzsasztal csaknem tízéves irodalmi sorozata? Kétes támogatottságúnak nevezi, így akarván megbélyegezni azt a rendezvényt, amelynek során a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselői – határoktól függetlenül, hiszen a felvidékről, délvidékről, Erdélyből és Nyugat-Európából, sőt Kanadából (!) és Norvégiából is – érkeztek, magyar íróvendégek Nagyváradra, csaknem százan. Vajon miért zavarja a maga magát is írónak tekintő püspököt ez a felvonultatás, amely a várost irodalmi rangban a legnagyobbakhoz – Kolozsvárhoz, Budapesthez, Pozsonyhoz, Újvidékhez, Bécshez – emeli? (Esterházy, Bodor Ádám, Grecsó, Dragomán, Spiró, Háy, Závada, Tóth Krisztina, Karafiáth, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Grendel, Kántor, Dalos György, Konrád, Borbély Szilárd, Sárközi Mátyás, Balla Zsófia, Balázs Imre József, Kun Árpád, Darvasi, Kemény, Pablo Urbanyi, Vámos – stb. stb. stb. egészen 80-ig – személye Tőkésnek smafu?) Ha csak nem meghívót vár ő maga is attól a társaságtól (Szépírók), amelynek a tevékenységét a Nemzeti Kulturális Alap, azt pedig a magyar állam támogatja… Várhatja! Kőrössi P. József a Noran Libro Kiadó vezetője Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. november 21.A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket. Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt! Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét. A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte. A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”. „A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett! A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé. TÓFALVI ZOLTÁN (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 6.Vissza a végtelenbőlBeszélgetés Bartis Attilával Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. – Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem… – Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. – Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned? – A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. – Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket? – Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. – Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel? – Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk. – Ezért tértél át prózára? – Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. – Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? – Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. – Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek. – Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról. – Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol? – Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. – A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod. – A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle. Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre. – És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében. – És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás. – A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni? – Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 23.Bodor Ádám nyolcvanévesTegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye. Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is. Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 8.Székely Ferenc kötetbemutatója SzászrégenbenA szászrégeni DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgető-könyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a február 17-i találkozóra. A könyvbemutatót házigazdaként Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallotta: örül, hogy ilyen szép számban jöttek el, nem számított ekkora hallgatóságra. (32 évi ittléte során kevésszer volt ilyen zsúfolva a terem, amelynek építését 2002-ben fejezték be Makovecz Imre tervei alapján.) A továbbiakban az "irányító szerepet" átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötet tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két "vendégalanyt": Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt és képzőművészt, illetve Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt. A szerző, Székely Ferenc, immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként… Ezután a kérdező beszélt a kötetről, néhány háttérinformációt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése/vallatása, amiről alig találunk adatot a lexikonokban, vagy Wikipédián, az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitér, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségéről szól a kötet bevezetőjében…) Székely Ferenc elmondta azon "évfordulós" alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni a kötetben, de sajnos nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter. A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre "lebontva", hogy ki mikor lesz 60, 65, 85, 90 éves. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó. Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat "nézett ki" magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél. Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi tv magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket az interjúkból. A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép magyar verset hozott, amit ő maga "nyújtott át" olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtiszteltetésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként; egyszer kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból. Majd ismertette további művészi terveit. Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben ’89 előtt és utána is. Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért levélben köszöntötte régeni olvasóit.) Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014; Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet. "Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni s bízni a jövőben!" Szentgyörgyi Zsolt. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 31.Parodizálni is nehéz ezt a világot – Bodor Ádámot köszöntötték VásárhelyenA Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kisterme zsúfolásig megtelt a 80 esztendős Bodor Ádám köszöntésén, amelyre a Látó Irodalmi Színpad 190. rendezvényeként került sor. A Látó Irodalmi Színpad 190. rendezvényének Bodor Ádám prózaíró volt a meghívottja, akit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében a szépirodalmi folyóirat szerkesztői köszöntöttek 80. születésnapja alkalmából. A színház kisterme megtelt Bodor Ádám olvasóival, rajongóival, akiknek Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője, a meghívott író beszélgetőtársa azt tanácsolta: aki még nem olvasta Az érsek látogatása vagy a Sinistra körzet című regényeket, feltétlenül pótolja a mulasztást, érdemes. A Kossuth-díjas író 1936-ban született Kolozsváron, 1982 óta él Magyarországon. A főszerkesztő apropónak nevezte azt, hogy Bodor 80 éves, meg is kérdezte tőle, hogy van ezzel, mire a vendég válasza csupán annyi volt: „öregemberré lettem nyilvánítva”. Kovács András Ferenc Az utolsó szénégetők című, 2010-ben a Magvető Könyvkiadónál megjelent, 1978 és 1981 között írt tárcákat tartalmazó kötetből olvasott fel egy Bodor-írást, a szerző finom humorára hívva fel a figyelmet. Ezt követően Vida Gábor, a Látó szerkesztője olvasta fel mintegy laudációképpen a Helikonban megjelent Bodor Ádám-paródiáját. Aztán továbbra is a Látó főszerkesztője faggatta a meghívottat, arra volt kíváncsi, hogy írtak-e róla igazán jó paródiát. Olyat, amely megnevettette, kettőt – válaszolta az ünnepelt. Kovács András Ferenc hozzátette, ennek az is lehet a magyarázata, hogy nagyon nehéz Bodor szövegeit, írásainak világát visszaadni, így parodizálni is. Arra a kérdésre, hogy külön-külön alakultak-e a regényei, vagy a tárcák folyományaként születtek meg, a szerző – bár nem akart beszélni az alkotás folyamatáról, a műhelytitkokról – elmondta, a helyszín, amit elképzel, képes összefogni a regényei történeteit. Például amikor kitalálta a Sinistra körzet című regényének a helyszínét, több történet is született ezzel kapcsolatban, mint ahány végül bekerült a regénybe. „Egyszer csak úgy éreztem, elég volt, abba kell hagyni” – árulta el, és abba is hagyta, kész volt a regény. Épp így legutóbbi regénye, a Verhovina madarai esetében is pontosan tudta, mikor kell abbahagyni a munkát. A Látó másik két szerkesztője, Szabó Róbert Csaba a Verhovina madaraiból, Demény Péter A Zangezur hegység című novellából olvasott fel részletet, Gáspárik Attila, a színház igazgatója a Konyhatitok című novellát olvasta fel, míg Kovács András Ferenc a Sinistra körzet három utolsó bekezdését. Az est végén a szerző dedikált az érdeklődőknek. Antal Erika. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 16.Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson. Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget. Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.” E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap. (Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában) CS. NAGY IBOLYA Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 27.Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjévelA Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját. – Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed? – Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben). De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra. – Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy? – Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen. – Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni? – Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán. – Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse? – Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne. – A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai? – Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást. – Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked? – Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit. – Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban? – A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást. – Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek? – Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is. – A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya? – Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is. Fekete Vince József Attila-díjas költő, szerkesztő. 1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014). Demeter Zsuzsa Krónika (Kolozsvár) 2016. július 15.A végső maszk: a maszknélküliségElhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle. - Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle. - Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem. - Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv? - Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel. - Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat. - Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel. - Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki? - Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez. - Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul? - Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót. Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen. - Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak? - Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható. - Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább? - Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van. - Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e? - Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el… Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj. - Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az. - Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik. - Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet. - Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek. - Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet… - A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény. - Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos? - Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban. - Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet? - Igen, van már e-mail címem. - Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is… - Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni. - Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó? - Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett. - Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez? - Nem tud jobban lenni. - Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet? - Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is. - Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék? - Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok. erdelyiriport.ro 2016. szeptember 15.Kortárs irodalom a kávéházbanMurányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk. Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre. „A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”. Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.” A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki. „Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli. Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait. Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott. Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2016. szeptember 20.Generációs látlelet (Pulzart)Meggyőződése, hogy egy nemzedéket nem az átlaggal, nem a többséggel lehet megjeleníteni, hanem egy szűk réteggel – nem csak vallja, de ezt is cselekszi Potozky László írásaiban. Vasárnap délután Éles című regényének erdélyi ősbemutatóján, a Sepsiszentgyörgyi Tein teraszán beszélt a fiatal író alkotásról, inspirációról, terveiről. A Csíkszeredai születésű, Budapesten élő Potozky Lászlónak csak jó véleménye van Sepsiszentgyörgyről, a városba megérkezni számára mindig inspiráció: a vasútállomásról kilépve olyan tájat látni, amely csak itt van, a kommunizmus ironikus tömbházai, a román katona szobra – „mindig volt bennem egy perverzió az elrontott tájak iránt”, válaszolta beszélgetőtársa, Részeg Imola egyetemi oktató kérdésére. Más szempontból is jó a véleménye Sepsiszentgyörgyről: „kárhoztatják Székelyföldet, hogy nem lehet előrelépni, és akkor itt van ez a pulzArt”. Potozky László nem az a fajta író, aki már az iskolai diáklapba is írt, viszonylag későn került kapcsolatba az irodalommal. Újságírói szakra járt Kolozsváron, azelőtt nem sokat bújta a könyveket, csak egyetemistaként kezdett tudatosan regényeket olvasni. Aztán egyszer csak leült, és megírt egyhuzamban egy tizenhatezer leütéses novellát, amit le is közölt a Látó – nem azért, mert olyan jó szöveg lett volna, hanem mert a folyóirat szerkesztője meglátta benne a tehetséget. Első két kötetében a novellák cselekménye részint gyűjtött történetekből, részint személyes élményekből adódott, stílusára nagy hatással volt Bodor Ádám, merészségére Bartis Attila. Éles című regényének alaptörténete és sok figurája is valós, önéletrajzi elemeket is bőven tartalmaz, „a sok élmény összegyűlt, amihez csak hozzá kellett tenni a fantáziát” – mondta. A regény arról a rétegről szól, amelyet ő látott, amely, mint a lakmuszpapír méri le, milyen egy generáció: „elég érzékenyek, hogy megértsék a szociális folyamatokat, de nem elég jól eleresztettek, hogy magasról tegyenek rá” – foglalta össze jellemzésüket. Ami a közeljövőt illeti: egyféle folytatása lesz az Élesnek a Mellettem fal című, már készülő regénye, amelynek cselekménye egy meg nem nevezett, ám jól felismerhető kelet-európai országban történő forradalom idején zajlik. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 24.Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk. – Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról? – Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen. – A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza? – Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával. – Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása? – Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik... – Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani. – Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül? – Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény. – Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért? – Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van. – Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye? – Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját. – A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet. VÉCSI NAGY ZOLTÁN Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 16.Románra fordított magyar művek a román kultúra napjánA Studium–Prospero Alapítvány harmadik alkalommal szervezett felolvasómaratont a román kultúra napja tiszteletére. Az idén a 12 óra alatt hatvanan olvastak fel, vagyis kevesebben, mint a legutóbbi alkalommal, – igaz fele annyi idő alatt, – tette hozzá Kali István szervező. A román nemzetiségűek mellett számos magyar is jelentkezett a Zanza kávézóban szervezett január 15-i felolvasómaratonra. A feltétel az volt, hogy marosvásárhelyi, vagy Marosvásárhelyhez kötődő szerzők műveiből olvassanak fel, illetve azoktól a román íróktól, akiknek valamilyen évfordulóját ünneplik az idén, illetve a teljes magyar irodalom román nyelvre átültetett alkotásaiból. A felolvasók – újságírók, színészek, orvosok, tanárok, gimnazisták és egyetemisták, irodalmárok – közül a román szerzők közül legtöbben Eminescu-műveket olvastak fel, illetve Ion Creangă, Alexandru Cistelecan, Lucian Boia, Laurențiu Blaga, Petru Istrate, Romeo Soare, Romulus Guga, vagy a néhány éve fiatalon elhunyt, rádiós újságíró Sorina Bota írásaiból hangzottak el részletek. A román nyelvre lefordított magyar irodalomból Jókai MórAranyember című regényéből, Ady Endre Minden titkok könyve című kötetéből, Petőfi Sándor verseiből, Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meseregényéből, Dragomán György Máglya című regényéből olvastak fel, valamint Marius Tabacu fordításában Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből hangzott el részlet, ahogyan Bartis Attila Nyugalom című művéből Anamaria Pop fordítotásában, vagy az Adela Sălăgianu által fordított Székely János Soó Péter bánata című művéből. A magyar írók közül Márai Sándor bizonyult a legnépszerűbbnek A gyertyák csonkig égnek kötetével. A vasárnapi felolvasás délben 12 órakor kezdődött és éjfélkor ért véget, eltérően az eddigiektől, amelyek 24 órát tartottak. Délután kerekasztal-beszélgetésre is sor került, ahol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának művészeti vezetői és színészei, illetve újságírók, magyar színészek, közéleti személyiségek beszélgettek a kortárs művészetekről és színházról, illetve közéleti témákról. A szervezők elégedettek a rendezvénnyel, amelyet több ezren követtek élőben az interneten. Máris készülnek a január 22-i, magyar kultúra napi felolvasómaratonra, ahol hasonlóképpen Marosvásárhelyi szerzők műveit, illetve évfordulós magyar írók, költők alkotásaiból várják, hogy felolvassanak a jelentkezők. Az olvasást ez alkalommal is élőben lehet követni az esemény Facebook-oldalán. Antal Erika maszol.ro 2017. január 16.Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítaniKötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral. – Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól? – Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének. Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot). – Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok? – A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást. Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké. – A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak? – Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág. – Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók… – A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán. A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön. Pál Bíborka Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 21.ÉrtékteremtőkSzékely Ferenc ötödik interjúkötete Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg. Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva. Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent. Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza. Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni. KUTI MÁRTA Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 6.Várad híres művész-szülöttjeSzalai József nagyváradi születésű, Svájcban élő festőművész munkáit tartalmazza az a tavaly megjelent album, melyet péntek este, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutattak be. Milyen lenne, ha ismert kortárs erdélyi írókról – mint például Bodor Ádám, vagy Dragomán György – szeretnénk többet megtudni, de az égvilágon semmit sem találnánk róluk? – tette fel a kérdést Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a pénteki bemutatón. Valahogy így van ez Szalai Józseffel is – vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira keveset tudunk róla? „Robbantott” A későbbiek során a művész személyes ismerője, Szilágyi Aladár, a Várad folyóirat szerkesztője szólt a művészről, akit „bősz nyomdászlegény” korából ismer, s akit hatszor nem vettek fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, majd Bukarestben sikeresen felvételizett. De a sikeres felvételi előtt is lázasan kutatott, alkotott, nem zavarta, hogy senki nem hiszi el, hogy tehetséges. Aktív személyiség volt, de mégis visszahúzódó, rendkívül érzékeny, még az érdeklődést is gyanakodva fogadta. Bukarestben aztán „robbantott”, egy ortodox templom nyomdájában talált kőlapokat használt fel, színes kőnyomatai hatalmas sikert arattak. Bár sikeressé és elismertté vált, az otthontalanság kísérte végig, mind Bukarestben, mind később Svájcban. Egy másik jellemzője pedig az volt, hogy nem tudta magát adminisztrálni, sok remekművéről azt sem lehet tudni, hol van. Minden műfajban otthonos volt, „ha kellett, felcsapott reneszánsz, vagy barokk korabeli festőnek”, s titkai közé tartozik az a belső sugárzás is, mely az általa festett tárgyakból és alakokból felénk árad – mondta Szilágyi Aladár. Rátelepedett Banner Zoltán művészeti író, az album szerzője elmondta, milyen körülmények között ismerte meg a hatvanas években az akkor még egyetem előtt álló művészt, s a jelenlévők azt is megtudhatták, mi volt kezdeti sikertelenségének oka: tizenöt éves nyomdászinas volt, amikor „rátelepedett a securitate”, s együttműködésre szólította fel, cserébe sikeres felvételit ígértek neki. Ő viszont „szemberöhögte őket”, mondván, nem kell neki segítség ahhoz, hogy bejusson. Mindennek hat évi sikertelen felvételi lett az eredménye… A későbbiekben szó esett arról, hogy a művész rossz egészségi állapota miatt a monográfiát minél hamarabb el kellett készíteni – jelenleg viszont felépülőben van, alkot is. Barabás Ferenc, az albumot megjelentető Bar-Typo Stúdió vezetője elmesélte, milyen körülmények között sikerült átadni az album száz példányát a festőművésznek, svájci otthonában. Szilágyi Aladár elmondta, hogy a Várad következő számában a festőművészről is olvashatnak, Szűcs Lászlótól pedig megtudtuk, hogy késő tavasszal egy váradi kiállítást terveznek Szalai József műveiből. Később a jelenlévők, akik közül többen személyesen is ismerték a művészt, hozzá fűződő történeteket meséltek el, majd a szerző dedikálta az albumot. Neumann Andrea erdon.ro 2017. február 11.Egybefonódó jeltüzek„… az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza” – idézi Benedek Eleket a 65. születésnapján önmagával interjút készítő Székely Ferenc. És reflektál is Elek apó intelmére: „Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe”. Egy ideje persze a tollat nála is felváltotta a számítógép, ami előny meg hátrány is, hiszen a digitálisan feltett kérdések és válaszok révén eltűnhet a személyes beszélgetés varázsa, viszont a technikának köszönhetően könnyen áthidalható a távolság a dialógust folytatók között. Ezzel annak is nagyobb az esélye, hogy a tervezett könyv idejében, többnyire karácsony táján napvilágot lásson. Bizonyíték rá, hogy decemberben a szerző immár az 5. interjúkötetével* rukkolt elő. Születésnapi beszélgetések ezek is, nem egyet a Múzsa olvasói már előzetesen megismerhettek. Sűrűn követték egymást az egybegyűjtött interjúk, jól érzékelhető, hogy Székely Ferenc nagy kedvet kapott hozzájuk, s úgy tűnik, a közölt beszélgetések is egyre hosszabbak. A legfrissebb kiadvány terjedelme a három évvel ezelőttinek szinte a duplája. A korábbi, kezdeti bizonytalanság után, amikor a kérdező még nem tudhatta, hol, melyik lapban jelennek meg majd a beszélgetései, a könyves megjelentetések tapasztalatával gazdagodva, már céltudatosabban tervezheti meg az interjúit, azok hosszát is a realitásokhoz igazíthatja. Az is látszik, hogy nem riporteri, interjúkészítő bravúrokra vágyik, életműveket akar bemutatni, ezért többnyire ragaszkodik az időrendhez, a bevált támpontokhoz, amelyek elősegítik azt, hogy az olvasó előtt a megszólaltatottak teljes pályája kirajzolódjék. A jól kiválasztott alanyok pedig majdnem mindig előrukkolnak olyan érdekességekkel, amikről a köztudatnak nem volt tudomása. Idősebb emberek a kiválasztottak, kerek évfordulók kapcsán kéri fel őket eszmecserére, olyan közösségi szolgálatot felvállaló, alkotó, építő, teremtő egyéniségek, szellemi nagyságok, akiknek van mondanivalójuk, s mondandójukat értékes munkásság is igazolja. Előző kötetei kapcsán mellékletünkben már méltattuk néhányszor Székely Ferenc vállalkozását, beszélgetőkönyveinek erényeit, nem akarnánk ismételni azokat. A névsor azonban ide kívánkozik, a szereplők listája is beszédes, a beszélgetésekből kiragadott interjúcímek is sokat sejtetnek. A népmesegyűjtő, helytörténész Balla Tamás, az író, költő Bágyoni Szabó István, a Kossuth-díjas Bodor Ádám, a költő, szerkesztő Cseke Gábor, a református lelkész Demeter József, a képzőművész Fazakas Tibor, a művészettörténész Gazda József, a néprajzkutató Kallós Zoltán, az író, rendező Kincses Elemér, a folklórkutató, irodalomtörténész Olosz Katalin és a nyelvész, etnográfus Péntek János különleges, érdekes és épületes földrajzi, szellemi régiót képvisel. Ahogy mondani szokás, a könyv tényleg olvastatja magát. N. M. K. *Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016 Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 11.Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz. – Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával? – Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak. – Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről? – Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni. – Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi? – Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom. – Mi fogta meg leginkább a regényben? – Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében. – Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására? – Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól. – Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket? – Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam. – Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként? – Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával. – Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”? – Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom. – Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben? – A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól. – A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart? – Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is. MARIUS TABACU Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 27.Könyvbemutató a DIO HázbanFebruár 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor. Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket. A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban Demeter József lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben. Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”. Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként. A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember, elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket. A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr. Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült. Demeter József lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas, szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset. A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása. Fábián Gizella Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 13.Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatombanInterjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk. – Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz? – Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat. – Ez jelenleg is így van? – Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba. – Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak? – A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek. – Mi döntötte el végül, hogy író lettél? – Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya. – Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt? – Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ. Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom. – Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol? – Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő. – A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör? – Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak. – Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni? – Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni. – Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz? – Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más. – Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat? – Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt. Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen. – Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"? – Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen. – Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod? – Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak. – Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz? – Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt. – Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés? – Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn. – Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek? – Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek. – Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy? – Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van. Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk. – Milyen szövegeket szoktál írni románul? – Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem. – Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat? – Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni. – A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt? – Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de nagyon hamar eltelik. Élnek még a nagyszüleim, és ezen tudom lemérni, mennyire gyorsan telik. Visszaemlékszem, amikor még nem volt ősz hajuk, és most 80 fölött vannak, én pedig mindjárt 40 éves vagyok. És mindjárt vége. Akkor mi értelme annak, hogy szerepeket játszunk? Hogy eljátsszam, egy vérző szívű székely vagyok, holott nem vagyok teljes mértékben az. Az őszinteséget erre is értem – ez főleg Erdélyre jellemző –, a déli románok nem feltétlenül a múltban keresik önmagukat. De ezeket a vérző sebeket nem úgy lehet gyógyítani, hogy állandóan visszanyúlunk, és azt keressük, hogy 1918-ban mi és hogyan volt. Arról nem nagyon szokott szólni a fáma, hogy azok más emberek voltak egy másik világban. Azóta eltelt majdnem száz év, itt most mi vagyunk és az utánunk következő generációk, akiknek ugyanitt kell élni, és nem lesz jó, ha állandóan azt keressük, hogy akkor ki kit bántott. Nyilván el kell ismerni, végre el kellene ismerni, hogy mindenki követett el hibákat, de nem ez a lényeg, hanem az, hogyan lehet továbbmenni anélkül, hogy a következőkben bántanánk egymást. Márton Evelin 1980. március 5-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járt középiskolába, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen művészettörténetet tanult. 2002-től az RMDSZ elnöki hivatalának sajtótanácsosa volt, 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Kötetei: Bonjour Leibowitz (novellák és más szövegek), 2008; Macskaméz (novellák és más szövegek), 2011; Papírszív (regény), 2012; Szalamandrák éjszakái (regény), 2015. 2010-ben és 2014-ben megkapta a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját. 2010-ben Látó-nívódíjas próza kategóriában, tavaly a Csiki László irodalmi díjjal, míg idén az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntették ki. Pap Melinda Krónika (Kolozsvár) 2017. június 10.Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóvalSepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal. – Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. – A fuvola választása saját döntés volt? – Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összességében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra. – Vissza a zongorához? – Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balettiskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát. – Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni? – Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna. – Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát. – Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett... – A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább. – Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt? – Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra. – Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt. – A zongorát meg belepte a por? – Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 24.Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre. – Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? – Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda. – A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben? – Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. – A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így? – Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani… – Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat? – Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik. – Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak? – Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben. – A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg? – A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. – A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért? – Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé. – A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam. – Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt? – Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. – Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével. BODOR ÁDÁM Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 4.Magyarnak lenni RomániábanA vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk? Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta). Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva. Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát. Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen. Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…) Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon. A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben. Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája. Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon. A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek. Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely. Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással. A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna. Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata. Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak. Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom. Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia. Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok. Furcsa tétel különben is, nem? Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó. Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.) Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.) Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban. Elmúlt, de volt. Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.) Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik. Mit jelent most magyarnak lenni Romániában? A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.) A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.) Ha nem is példa, hát tanulság. Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva. Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály. Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad? A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk? Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik. Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig. Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől. De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér. Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro 2017. július 7.Magaskultúra és tériszonyLassan, de biztosan marad el minden, ami különleges volt. A kisvárosi kultúra úri hobbi lett, és az is marad egy darabig. Nem lesz G. Feszt, egyelőre megszűntek az irodalmi estek is, a kisváros lassan új kulturális dimenzióba kerül – a mainstream viszont egyre jobban nyomul, még ha nem is annyira minősíthetetlen formában, mint néhány évvel ezelőtt. De nagyon megy. Ezt bizonyították be a májusi városnapok koncertjei és más kulturális produkciói. A Székelyföldön az Udvarhely által meghonosított kocsmai kultúrrendezvényekre – legalábbis úgy néz ki – abban a formában, ahogy voltak, egyelőre nincs szükség. Valami megváltozott De lehet, hogy ez így is van rendjén, hiszen az aktuális Kárpát-medencei trend is az, hogy a kultúr-rendezvények nagyon szorosan kapcsolódnak a „fenntartóhoz", tehát azt a táncot járják, amit húznak nekik, más szóval szinte teljesen a támogató, a pályáztató jóindulatától függ, hogy az adott rendezvény megszerveződhet-e abban a formában, ahogy kitalálói és működtetői szeretnék, vagy meg kell változtatni benne bizonyos dolgokat, esetenként meg kell szüntetni. Székelyudvarhelyen körülbelül húsz éve az történik kicsiben, mint Magyarországon nagyban – ennek a speciális kisvárosnak a mindennapi gazdasági-kulturális-társadalmi élete nagyvonalakban modellezhető az anyaországéval. Vegyük csak a kultúrát, ezen belül azt a magaskultúrának nevezett, nagyvárosi valamit, ami az utóbbi tíz évben nagyon betört a városka mindennapjaiba, viszont amiben az utóbbi egy-két évben előrelépés helyett visszalépés, valamint érdeklődéshiány jött létre. Mire vagyunk vevők? Székelyföld és ezen belül az anyavárosnak nevezett Udvarhely mindig is vevő volt a kultúrmocsokra – nem akarok itt mély sebeket tépegetni, de például a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egymást érték a felejthető hakni-produkciók, azóta megszűnt tátogó „popzenekarok" fellépései, a tátika show-k, a felvizezett sörfesztiválok és a szórakoztatás műfajában is értékelhetetlen szépségversenyek. Akkor egy olyan korszakban voltunk, amikor nem ártott volna odafigyelni a közízlésre, hiszen még elérhető áron voltak olyan (élő) zenekarok, produkciók, amik később megszűntek vagy elérhetetlenek lettek. Az akkori vállalkozók egy része, az akkori ifjúsági szervezetek nyomták a gázt ezerrel ezen a téren, elképesztő koncertek jutnak eszembe, de nem mondom holnap reggelig, csak egy nevet: 4FClub.Fórefkláb, bizony. A kétezres években előbb A tánc tavasza elnevezésű, többnapos rendezvény, majd a G. Feszt vert éket ebbe a történetbe, de ide sorolnám a dráMÁt, illetve kisebb mértékben a Míves Emberek Sokadalmát – az első kettő már nincsen, a másik kettőnek is volt olyan éve, amikor érdeklődés és pénz hiányában elmaradt. Ha elapadnak az anyagi források, akkor egy idő után nem csak újítani képtelenség, hanem a szintet is nehéz tartani. És ha csak a szintet tartják, akkor néhány év alatt unalmassá válnak. Persze, megy itt az értelmiségi siránkozás, mert éppen sok mindent lehetne elhozni, megmutatni, csak éppen az igénnyel van baj – no meg azzal, hogy nem bírunk kiszakadni megszokott, adott keretekből, s ez nemcsak a kultúrára, hanem az élet csaknem minden területére érvényes. Vevők vagyunk a csodadoktorokra, sarlatánokra, ál-tudományos előadókra, egómenedzserekre, pénzcsinálókra. No meg olyan produkciókra, amikre húsz évvel ezelőtti vevők voltunk és húsz évvel később is azok leszünk. Őszes fejeinket fogjuk ingatni arra 2025-ben, amire 1999-ben is tettük, s ez valahol rémisztő számomra. Mondom egyik ismerősömnek, kb. tíz-tizenöt évet adok arra, vagy még annyit sem, hogy bizonyos rendezvényeken csak és kizárólag olyan előadók léphetnek fel, akiknek színpadi üzenete vidám, humoros vagy bohém – legyen az előadó, együttes, zenekar, színjátszócsoport, satöbbi. Egyszerűen nem lesz olyan produkció ezen a szcénán, ami kicsit is elgondolkodtat, megérint, beszélgetésre késztet, meg ilyenek. Mondja az ismerősöm, hogy így is van rendjén, ne is legyenek, mert ha ez lenne, mindenki hazamenne. Befogtam. Az irodalom is bekussolt Befogtam jómúltkor az évad utolsó irodalmi estjén is, amikor öt magyarországi irodalmi lap főszerkesztője tette tiszteletét a G. Caféban – helyi érdeklődőkként pedig heten vettünk részt rajta. Barátságos beszélgetés volt, csak éppen azt is megállapítottuk ezen, hogy így, ebben a formában nem biztos, hogy kell már az irodalmi est. Ami évek óta megy, kisebb-nagyobb sikerrel. Az olyan „sztárokra” mint Bodor Ádám, néhai Esterházy Péter, vagy Dragomán György nagyon sokan kíváncsiak annyira, hogy elmenjenek a rendezvényre, de egy pályakezdő író már nem annyira érdekes. Valahogy így vagyunk ezzel a zenében is: egy befutott, ismert, évtizedek óta működő, de bizonyos szempontból avíttnak számító zenekarra még mindig sokkal többen kíváncsiak, mint egy friss, dögös, új irányokba mutató alternatív együttesre. És itt tevődik fel az a kérdés is, hogy miért van az, hogy trendi zenét játszó hobbizenekarból előbb-utóbb buli- illetve lakodalmi zenekar lesz? Mert senki se kíváncsi rájuk, az eredetire. S valahol itt van a kutya elásva vagy elesve: egyszerűen nem érdekel az, amit nem ismerünk. Ezért nem kell a kortárs jazz, ezért nem kell a kortárs irodalom vagy a színház. Ezért kell a negyvenéves, jól ismert popsláger, a csárdáskirálynő és a hazafias szavalóverseny – még ha nem is értik azok, akikről pontosan ez szól, leírnám, hogy ezt mainstream, fősodratú kultúrának nevezzük. Ez az, amire Kárpát-medence szinten szükség van. Nagyon egyszerű példa, de talán a legszemléletesebb: egy kicsit olyan ez a kulturális tér, mint az alma: hiába van több százféle almafajtánk, nekünk csak az a kettő, a piros vagy a zöld kell, ami az üzlet polcán van. Még ha a falun termett, sokszor nem tökéletes bingyó százszor finomabb ízeket rejt is, nekünk az kell, amit mindenki vesz. „Ajjónekünk.” S így fogynak el a szánkból az ízek, a kertből a fák, a nyelvből a szavak, a zenéből a hangok, szívünkből az érzések, fejünkből a gondolatok. Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. augusztus 8.Születésnapi köszöntő helyett*Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik. Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben. Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György. Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”. Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában. Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor. Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk. Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma. Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak. Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem? Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb. * Kántor Lajos ma lett volna 80 éves. Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 17.KMN – Regényterápia és a mindenhol érvényes Erdély-narratívaNem azért jók az utóbbi évek-évtizedek nagy sikerű Erdély-regényei, mert Erdélyről szólnak, hanem attól, ahogy meg vannak írva – hangzott el a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott szerda délutáni beszélgetésen. Ezen irodalomtörténészek, kritikusok elemezték a magyar szépirodalom azon nagy sikerű alkotásait, melyek Erdély, a romániai magyarság elmúlt száz évét dolgozzák fel. Demeter Zsuzsa egyetemi tanár, szerkesztő Balázs Imre Józseffel, Bányai Évával és Zsidó Ferenccel beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a szerzők nemrég megjelent kritikakötetei kapcsán, arra keresve a választ, hogy mennyire érthetők a nem erdélyi olvasók számára Bodor Ádám, Dragomán György, Vida Gábor, Láng Zsolt, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond, Szabó Róbert Csaba, Nagy Koppány Zsolt és más szerzők erdélyi, romániai ihletésű történetei. Bányai Éva úgy vélte, annyira jó szövegekről van szó, hogy ezekhez nem kell feltétlenül referenciákat keresni. Balázs Imre József szerint ezeknek lehetnek regionális olvasatai, mást mondhatnak az erdélyi, és mást a magyarországi olvasó számára, de ha számunkra van értelme, meg tudjuk tanulni az olvasatát, ahogy Tolkien művében, a Gyűrűk urában is értjük Gondor vagy Középfölde történetét. Bányai Éva szerint szocializáció kérdése is, hogy kinek mit mond egy „erdélyi alkotás”, Zsidó Ferenc ellenben Faludy Györgyöt hozta fel példaként, aki úgy vélte, háttérismeret nélkül nem érthetők az Erdély-történetek, például Móricz Erdély-trilógiája. Tompa Andrea könyveit ellenben szinte jobban szeretik Magyarországon, mint Erdélyben, tette hozzá. Balázs Imre József úgy fogalmazott, jó kulcs a nyelv felől megközelíteni a műveket, hiszen csak egy részük a történet, a tényanyag. Tompa Andrea megtalálta azokat a figurákat, akik nem a hétköznapi szürke nyelvet beszélik. Bőbeszédű elbeszélőkkel van dolgunk, de ezek belső beszédek, monológok, az írónő szereplőivel mondatja el az elmondhatatlant, kitalál egy nyelvet, mely hiteles, mondta Bányai Éva. A traumák nem a regényekben vannak, hanem a fejünkben” - hívta fel a figyelmet Balázs Imre József arra a kérdésre válaszolva, hogy ezek a sérült Erdély-képet mutató szépirodalmi művek kínálnak-e alternatív haza fogalmat, feloldást a Trianon vagy a kommunizmus okozta traumákra. Úgy vélte, eleve a témájuk miatt nagyon terápiás hatásúak, ezért is lehet őket ajánlani. A traumafeloldást, a katarzist a 89-es forradalom jelentheti, a legtöbb mű ezzel is zárul, de vannak, akik „kiszólnak”, jelezve: a rendszerváltás nem azt hozta, amit vártak. „Nem csak Erdélyről szólnak, hanem általában a hatalomról, a félelemről”- jellemezte a műveket Bányai Éva. Rámutatott, éppen ezért idegen nyelvű fordításban is működhetnek, hiszen nagy erényük, hogy kisebbségi pozícióból teszik általánossá a történetet. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 26.Megalkotni az élhetőt…Nem lenne könnyű még egy olyan regényre rámutatni, mely Erdélyt annyira átfogóan és mélységében mutatja be, mint Móricz Erdély-trilógiája (1922–1935). Esetleg egy-egy írónk teljes munkássága jöhetne számításba ilyen tekintetben, mindenekelőtt a Bodor Ádámé… Legújabban a mai középnemzedékhez tartozó Vida Gáborban (szül. 1968, Kisjenő, Arad megye) merült fel, hogy meg kellene írni jelenünk igazi Erdély-regényét. Ő maga is így kezdett új, Egy dadogás története című művébe (Budapest, Magvető, 2017), ugyanakkor józanul szembe kellett néznie egy megkerülhetetlen valósággal, hogy tudniillik „a Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyarErdély mindig is hamis volt.” Vida Gábor végül is fejlődési regényt írt, különös és nyomasztó családi, valamint nemzedéki tapasztalatok birtokában, egy olyan főszereplőt állítva a középpontba, akinek felnőtté válása a romániai rendszerváltozáshoz kapcsolódik. 1990 januárjában Kolozsvárt találjuk az elsőéves egyetemi polgárt, aki írónak készül. Már ekkor valamiféle teljesség vonzásában élt, hiszen azt válaszolta oktatójának, hogy az általa tervezett könyv az egészről fog szólni. Vida új regénye a kommunizmus két utolsó évtizedében, az 1970–80-as évek Romániájában szocializálódott gyermek és ifjú fejlődését mutatja be, mintegy családtörténetbe ágyazottan. A főhős fejlődésében, illetve önmagára találásában igen ellentmondásos szerep jut a szülőknek, ám felszabadító hatással van rá például az apai nagyapa és anyai részről a két nagybácsi, továbbá a gyermekkori nagy csatangolások a nagyszülőknél, egyrészt az Arad megyei Ágyán, másrészt Baróton, a Hargitán, valamint az otthont jelentő Kisjenőben, illetve úgy általában az „élet” vagy ahogy az elbeszélő fogalmaz egy helyen, a „sötét valóság, amit megéltem.” Egyetlen komoly ellenfele – ahogy fogalmaz – a dadogás, amely kisiskolás korától kezdve nagyon hosszú ideig végigkíséri. Értelmezése szerint ez „nem egyszerűen artikulációs vagy légzési kérdés, hanem egy lelkiállapot, személyiségzavar, kognitív probléma (…). Írásban is dadogok, egyszer csak elakad a szufla, a gondolat, a mondat, de én nem hallgatok el, mondom, amit mondani tudok (…).” Hősünk apja Romániában élte le egész életét, teológiai tanulmányokat Kolozsvárt folytatott, de tisztviselő lett, nem a papi szolgálatot választotta, és olyan magyarnak tartotta magát, mint az anyaországiak. Mivelhogy a Fehér-Körös menti Ágyán és Kisjenőben élt, ezért számára Erdély s különösen a székelység megfoghatatlan és nehezen meghatározható dolgok voltak, nem tudta beilleszteni saját maga alkotta „dobozaiba”. Az anya viszont erdélyi és székely, de olyan „hívő” családban nőtt fel, amelyet egy zsarnok apa uralt, ezért iskolái végeztével a lehető legtávolabbra, a Partiumba kérte kihelyezését. A családi önkény elől menekülő lány itt és így talált rá egy meghasonlott fiatalemberre, előbbi aztán saját családja fölött ugyancsak gyakorolta az uralkodást, és játszotta az áldozat szerepét… A belső függetlenséget a főhős számára az otthoni csatangolások jelentették vagy a nyári vakációkkal járó „boldog önfeledtség”, viszont az aradi kollégiumi környezet sokáig a teljes elzártságot és a megalázás, valamint az etnikai megkülönböztetés válogatott módozatait „kínálta”. A főhős által megélt ama sötét valóság mindenekelőtt az aradi kollégiumban töltött évekhez és a katonáskodáshoz kapcsolódik. Katonai egységében azonban működött a bajtársak közötti szolidaritás, míg ezt bentlakó diákként soha nem érezte. Későre múlt el viszont a hadseregben szerzett nyomasztó tapasztalatok hatása, még leszerelése után is jó ideig érezte, hogy ahová visszatért, a polgári és szabad (?) világ egy laktanya, elhagyni azonban nem akarta az országot. Egy alkalommal, az 1980-as évek végén barátjával együtt próbálkozott a zöldhatáron Magyarországra szökni, de visszatértek – Erdélyben akart élni. Később aztán az is tudatosult benne, hogy a világot mindennap úgymond újra ki kell találni, s „aki a sártengernek ezen a felén nem tudja megalkotni magának az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni (…).” Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 28.Kalandként tekinteni a mindennapokraÖt év után új kötettel rukkolt elő a székelyudvarhelyi Murányi Sándor Olivér: nem terheli olvasóit, mondja, és az „átmeneti” könyveknek sem híve. Ezúttal azonban nem csak a legújabb, Mednevéző címet viselő kötetről, hanem a vadonhoz és nagyvadakhoz fűződő viszonyáról is faggattuk. − Foglalkoztál te már sok mindennel, a harcművészettől a teológiáig. Az újabb szenvedély a vadles. Hogyan és mikor kerülték kapcsolatba a vadonnal? − Sorsszerű a kapcsolatom az erdővel és a medvékkel. Például azon az éjszakán, amikor autóztam haza Budapestről Székelyudvarhelyre, a város központjában engem várt a medve. És azért várt, hogy együtt mutassuk be a Medvenézőt (nevet). Hétéves történet ez, életem nagyon nehéz szakaszában, egy válás kellős közepén tehetetlenségemben mentem ki az erdőbe, ahol a medvék lettek a papjaim, orvosaim, pszichológusaim egy személyben. Látványuk újra feltöltött életkedvvel, életörömmel, visszahelyezett a jelenbe. Az erdőben, a vadlesen nem tudtam a múltamra vagy a jövőmre gondolni, mert minden pillanatban ott volt a lehetőség, hogy belép elém a nagyvad. Ez a csodavárás visszahelyezett a jelenbe. Az emberek zöme ugyanis vagy a múltban vagy a jövőben él. Így kezdődött. Egyébként a művészetben az elsődleges szempont az őszinteség. A természetben pedig lebomlanak a társadalmi sallangok, ott a medvék nem nézik, hogy ki doktor vagy kinek milyen címei vannak. Az erdőben a természet általunk egyre kevésbé ismert törvényei uralkodnak, oda csak őszintén lehet menni. Folyamatosan váltam természetközelivé. Ott érzem jól magam, ott töltődöm fel. Ott tudok elbújni. Mert az alkotó nem celeb, nem kell a világ szeme előtt élnie. Ilyen tekintetben Bodor Ádám a nagy példaképem, tehetségét nem tudom elutánozni, de módszereiből nagyon sokat tanulok. − Szinte hónapra pontosan ötévente írsz új könyvet. Miért váratod az olvasókat? − Apám szerint egy új állatfaj van kialakulóban a 21. században: az önmagát menedzselő művész. Ezzel szemben én igyekeztem az elmúlt tíz évben más művészeket menedzselni, és kevésbé foglalkoztam saját írói pályámmal. Vigyáztam nagyon az olvasóimra, megkíméltem őket, mert ötévente jelent meg egy-egy könyvem. Valamint próbálok nem felülni a sürgetésnek, hogy az írónak is kétévente kell valamit termelni, mert az veszélyes, ugyanis átmeneti könyvvel azt éred el, hogy minél többet publikálsz, annál névtelenebb leszel. − Szoros barátság fűz Bodor Ádámhoz, aki a Medvenéző fülszövegét írta, holott korábban soha nem írt ajánlót egyetlen kötethez sem... − Mint már mondtam, Bodor Ádám az írói példaképem, és hatalmas megtiszteltetés, hogy elfogadta a felkérésem. Csodálkoztam is, amikor elvállata. Azt kértem, hogy ne írjon a novelláimról jót vagy rosszat, hanem írja le a benyomását. Hogy legyen benne a szövegben Bodor Ádám. − Az előző köteted óta sokat változott az életed, újdonsült apa lettél. Megmutatkozik mindez az új könyvben is? − Az egyik könyvbemutatón felállt az egyik olvasóm, és azt kérte, hogy egy mondatomat pólóra írhassa, mégpedig azt, hogy „A kabátvasalás az olyan, mint a házasság: főállásban élőhalottá tesz”. Akkor valóban úgy gondoltam, de a szerző is változik, most a Medvenézőbe is került egy pólóra kívánkozó mondat, de már teljesen kicserélve: „Egy házasságot megtartani ugyanakkora kaland, mint háromszáz nőt megkapni”. A kötetben is egy kalandelmélet bontakozik ki, amit az emberek rendszerint pejoratívan értelmeznek. A köztudatban ugyanis a kalandor léha. De pozitív is lehet a kaland. Kaland a házasság, a medveles, egy nagyvárosban a mobiltelefon-vásárlás, egy mozifilm megnézése. Kalandként tekintek a mindennapokra, hogy minden közegben, a nagyvárosban és a vadonban, és új élethelyzetekben is jól érezzem magam. − A művész számára merőben újszerű közeg az erdő. Hogyan és kivel keveredtél a vadonba? − A természetjárás területén amatőr vagyok, ez egy nagyon fontos szempont, mert aki túl sok mindenben profi, az már gyanús. Pál Ágoston, a parajdi vadőr az én legnagyobb segítségem, egyébként róla nevezetem el most alig egy hónapos fiamat is. Guszti ugyanis az egyedüli nyilvántartott erdélyi vadőrcsalád negyedik generációs leszármazottja, és két lánya van. Fájt ez nekem, hogy nem lesz, aki továbbvigye a hagyományt. Hogy ne szakadjon meg a vonal, azt mondtam, inkább legyen az én fiam vadőr. Guszti édesapja egyébként még Ceaușescut is vadásztatta, ott volt a homorószentmártoni udvarukon a diktátor kétszer is. De gyermekként látta Bikafalván leszállni a vonatról Gadhafit a nyolcvanas években, amikor Ceaușescuhoz jött vadászni. Én tőle tanulom, hogyan kell mozogni az erdőn, hogyan kell viselkedni a vadak között. Gusztiban olyan ősi tudás és bölcsesség van, ami előtt fejet kell hajtani: végig vadászkísérte a földet, szó szerint Kamcsatkától Kanadáig. Harminc éve az erdőn él, én csak vendégként, alázattal megyek a vadonba. − Pál Ágoston mellett több vadőrrel és a székelyföldi vadásztársadalommal is szoros a viszonyod. Az ő szemszögüket is latba vetve hogyan látod, merre vezet a medve és az ember szembenállása? − Az éremnek két, de ebben az esetben akár több oldala is van. Az viszont bizonyos, hogy ha mesterségesen kirobbantják az ember–medve harcot, akkor az állat fogja a rövidebbet húzni. Sajnos vannak, akik ebből karriert csinálnak, lemennek Bukarestbe tüntetni. A medvék is lemehetnének Bukarestbe tüntetni, hogy engedélyezzék 140 politikus ártalmatlanítását, akik az egoizmusukkal ártanak a társadalomnak. De sarkalatos az állatvédők álláspontja is, akik sokszor csak elvi szinten és nem gyakorlatban veszik védelmükbe a nagyvadat. Valahogyan ezeket a szempontokat kellene összhangba hozni. Az bizonyos, hogy megváltozott valami, másként viselkednek a medvék is. Jel, hogy Uvarhely központjába bemerészkedik a medve. Persze ha elvágtuk a fejük fölül az erdőt, akkor bejönnek a lakott területekre. Kettős a mérce, ha a medve fejével próbálunk gondolkodni: én kimehetek az erdőre, de ő nem jöhet be a városba. Egyébként emlékszem, gyerekkoromban Udvarhelyt erdők vették körül, azokat mára kiírtottuk. Egy medve több mint ötven kilométert mozog egy nap alatt, manapság képtelenség, hogy ezt a távot összefüggő erdős területen megtegye úgy, hogy ne érintsen emberek lakta területet. Továbbá a medve is a könnyebb utat választja: miért keressen élelmet az erdőben, ha itt vannak a tele kukák a városban? Ez a természeti ökonómia, minden élőlény a könnyebb utat választja. − Meglehetősen negatív manapság a medvék megítélése, mégis kitartasz mellettük. − A medvék előtt volt egy hiúzos korszakom, de sajnos harminc év alatt nem láttam még hiúzt. Egyébként azt mondják a vadászok, hogy aki hiúzt lát, azt szereti az isten. De valahogy a legnagyobb vad fogott meg, a medve, mert antropomorf, nagyon hasonlít az emberhez. Például a táplálkozása mellett az alkalmazkodási készségében is hasonlít ránk, hisz az Északi-sarktól a Góbi sivatagig előfordul. A medve már az ókortól egészen a jelenkorig szerepelt az irodalomban, de ott van a címereinkben. Mindez azt jelzi, hogy ez a nép évszázadokon keresztül együtt tudott élni a nagyvaddal. Ha mi ezt most elpuskázzuk, akkor véget ér a történet. Ma már ha elhagyod Nagyváradnál a román–magyar határt, jelentős nagyvad-populációval nem találkozol, mehetsz akár a La Manche-csatornáig. Ha nem vigyázunk, gyerekeink és unokáink csak állatkertekben fognak ilyen nagyvadakat látni. Most van egy esélyünk megtalálni az összhangot, hogy ne veszítsük el medvéinket. Kár lenne. Az állatkerti medvék tekintetéből ugyanis hiányzik a szabadság fénye. Én ezért megyek az erdőbe: ahogy egy motorost lázba hoz az ellenszél, engem az hoz lázba, hogy egy szabad nagyvadnak belepillanthatok az életébe, belekóstolhatok a szabadságába. Kovács Eszter / liget.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
